Nápolyi masztiff

Súly:50-70kg

Marmagasság:60-71cm

Szőr méret:rövid

Célszerű tartás:kertbe

ÓRIÁS AZ ÓKORBÓL

NÁPOLYI MASZTIFF

Látta Trója pusztulását, küzdött a cirkuszok arénáiban, kísérte világot hódító, nagy meneteléseiken a római légiókat. Élô, eleven legenda. Igen, ez a nápolyi masztiff. Ama tiszta fajtájú kutyák egyike, mely híven ôrzi a hajdani hatalmas és félelmetes molosszusok vonásait.

Úton – kétezer esztendeje!

Egy palermói kutyakiállítás végén Leo Helbig, a neves német kinológus – a rendezvény egyik bírája – egy nápolyi masztiffot hirdetett ki a kiállítás abszolút gyôztesének. Az eb járása azonban nem volt valami harmonikus és oldott. Mikor ezt barátilag szóvá tették, Helbig lakonikusan megjegyezte: „Hja, kérem! Ez az eb immár kétezer éve úton van!”

Valójában a nápolyi masztiff közvetlen ôse a római molosszus, melynek számos küllemi és jellembeli vonását megôrizte. Columella, a Kr. u. elsô században élt latin földbirtokos „De re rustica” címû munkájában a pásztorkutyák mellett kora tipikus ôrzô-védô ebét is leírja: „...A fej olyannyira tömeges, hogy szinte az egész állat legimpozánsabb részének tûnik. A szügy széles, az elülsô lábak erôteljesek, a hátulsók rövidek, az ujjak és a karmok ugyancsak erôsek. Ami az eb természetét illeti, nem lehet sem túl bizalmas, sem túl tartózkodó, sem túl harapós, de tulajdonképpen az útonállók kivételével azért mindenkivel barátságos.”

Gyakran hangoztatják, hogy azok a kutyák, melyeknek küllemi vonásai és jellembeli tulajdonságai a molosszusban egyesültek, vagy a föníciai kereskedôk révén, vagy a görög gyarmatokról kerültek Itália középsô vidékeire, vagy közvetlenül a római légiók hozták magukkal ôket a görögországi hódító hadjáratokból. Biztosra vehetô, hogy a harci molosszusokat ismerték már a sumérok, a mezopotámiai népek és az akhájok is. Trója falai alatt Achilles a Hector kezétôl elpusztult Patroclos halotti máglyáján föláldozta barátja harci kutyáit is.

A molosszus jelen volt az asszír seregekben és Nagy Sándor hadaiban is. A híres macedón vezér egyik kedvencének még emlékmûvet is állíttatott. Kétségtelen tehát, hogy a nápolyi masztiff a római molosszustól származik, a feltételezések azonban eltérnek, sôt gyakran ellentmondanak egymásnak azt illetôen, mikor és hogyan alakulhatott ki ez a nagy kutya, mely a római expedíciós légiókat kísérte, a cirkuszok arénáiban küzdött vagy az antik Róma elôkelôségeinek házát és jószágát ôrizte.

És felbukkant századok homályából...

Ôsi eredete ellenére a nápolyi masztiffot csak néhány évtizede, egészen pontosan 1949-ben ismerték el. Tulajdonképpen 1946-ban fedezték fel újra a Vezúv-környéki tanyákon, és ebben az a csodálatos, hogy évszázadokon keresztül megôrizte eredeti küllemét, tulajdonságait. (Késôbb – 1971-ben – egy korszerûbb standard-változatot is elfogadott az FCI, az ENCI – az olasz egyesület - javaslatára.)

Hogyan történt a fajta „felfedezése”?

Pierro Scanziani, a jeles olasz kinológus – aki egész életében a régi molosszusokat kutatta – 1946-ban egy nápolyi kiállításon, ahol nyolc nápolyi masztiffot szerepeltettek, az egyik kutya „személyében” (mely a Guaglione névre hallgatott) végre megpillantotta a legendás ebet. „Nyomban felismertem – írja – ez is egyike lehetett annak a száz kutyának, melyet a macedón Paulus Emilius hozott Rómába diadalmas hadjárata után. Epirusz hatalmas ebe, az asszírok fia, a tibeti kutyák távoli rokona, a Molosszus állt elôttem! Századok régi homályából szemlélt engem. Tekintetében nem volt sem ellenségeskedés, sem kedvesség: olyan tekintet volt, mely nem ad, de nem is követel... A hûvös, szenvtelen szemek figyelték Arno kutyámat is, melyet pórázon tartottam. Egyszerre csak visszahôköltem egy régi figyelmeztetésre emlékezvén: a molosszus hajlamos támadni egyetlen hang nélkül is.”

A történethûség kedvéért tegyük hozzá: az északról érkezett zsûritagok már korántsem voltak ilyen lelkesek. Alaposan lepocskondiázták a nyolc ebet: szerintük nem feleltek meg a fajta fogalmának, egyik magas, másik alacsony állású volt, sem színben, sem nagyságban nem mutattak homogenitást. Egyedül abban hasonlítottak egymáshoz, hogy valamennyien korcsok, s még járni sem tudtak kutya módjára.

„Hiába érveltem – emlékezik vissza Scanziani –, hasztalan mutattam meg nekik Guaglionét, s tartottam kiselôadást az ókori molosszusokról, ôk csak kacarásztak lelkes kitöréseimen. A legnagyobb szaktekintély végül kijelentette: „Nincs fajtajellege, nincs kutyaszerû mozgása, ez a szörnyeteg nem tarthat számot az eb elnevezésre!”

Egyébként az élet – mint ma már tudjuk – rácáfolt az emlékezetes 1946-os kiállítás tudálékoskodóira. Scanziani igaza gyôzött, s ô volt az elsô, aki kidolgozta a fajtastandardot is, mégpedig élô modell, a már említett Guaglione küllemi és pszichikai jegyei alapján.

Akár az úthenger!

Persze legyünk mi is igazságosak. Ez az Alpokon túli, fenséges molosszus meglehetôsen vegyes benyomást kelt az emberben. Vannak, akik kifejezetten félelmetes, nyugtalanító jelenségnek találják, s akadnak olyanok is, akik egyenesen jámbor, együgyû teremtésnek tartják. Hogy összebékítsük a két tábort, eláruljuk: tulajdonképpen mind a kettônek igaza van, az egész csak nevelés kérdése. Kihozhatjuk belôle nyugodt, szeretetre méltó természetét, de fölébreszthetjük benne hosszú harcikutya-múltra visszatekintô elôdeinek agresszivitását is.

Természetesen az elsô megoldás a követendô. Ha 18 hónapos koráig „bársonykesztyûbe bújtatott vasmarokkal” tartjuk kézben (domináns természetének ugyanis ez felel meg a legjobban), akkor kivételes tulajdonságokat bontakoztathatunk ki ebbôl a nagyszívû, ragyogó intelligenciájú kutyából. A nagy testû, súlyos és erôs kutyák kedvelôi jó társra találnak a nápolyi masztiffban, amely fôként személyi testôrnek, házôrzônek alkalmas. Ôrzô-védô feladatokra mellesleg fölösleges kiképezni, ilyen irányú, igen erôs veleszületett ösztöne, valamint elrettentô megjelenése már eleve garantálja gazdái biztonságát. Kizárólag akkor támad, ha parancsot kap rá, de minden körülmények között megbízható. Aki kezet emel rá, azt ledönti a lábáról és egyszerûen átgyalogol rajta. Ilyenkor olyan, akár az úthenger!

Igen önálló, ezért nevelésénél, esetleges kiképzése során elengedhetetlen, hogy gazdája tisztában legyen a fajta tipikus viselkedési formáival, karakterével. Ok nélkül sohasem lobbanékony, nem civakodó, nem agresszív. Ha fiatal korában engedelmességre szoktatják, szívesen tanul, mert szereti, ha foglalkoznak vele.

Tartása viszonylag egyszerû. Nem igényel több mozgást, mint bármely kutya, sôt kevesebbet, mint a közismerten nyugtalan fajták. Noha jól alkalmazkodik a városi élethez, mégsem túl szerencsés négy fal között tartani.

A fôbb fajtajegyek:

Nagy termetû, robusztus kutya. Feje nagy és erôteljes, az arcorri rész és a koponya vonala párhuzamos. A homlok és az orrhát csatlakozása erôteljes. Állkapcsa erôs. Szeme gesztenyebarna, tekintete élénk. Füle háromszögletû, lelógó, fejhez simuló, általában csonkolják. Nyaka közepesen hosszú, nagyon izmos, háta egyenes, erôteljes, mellkasa mély, széles, egészen a könyökig ér. Hasa kissé felhúzott. Lábai izmosak, a csánk kifeszült, meredek állású. A mancsok tömörek, az ujjak zártak. Farka a csánk alá ér, általában kétharmadánál csonkolják. Szôrzete rövid, sima, fényes. Színe fekete, ólomszürke, homoksárga, szürke vagy csíkos. A szügyön és a mancsokon gyakori a fehér szôrzet. Marmagassága 65–75 cm (kanok), illetve 60–70 cm (szukák). Súlya 50–70 kg.